Tegnap éjjel baromira egy elmaradást kellett volna pótolni, mert már nemhogy a körmöre égett, hanem le is égett a körmöm már miatta. Mégsem írtam. Olvasni támadt kedvem. Kosztolányit. Azt, hogy akarsz e játszani. Meg Szakács Esztert, de nem találtam, a Másik hely, másik időt, csak az Álombeszédet. Aztán eszembe jutott, hogy olvashatnék Porhót is, de már nem volt kedvem kimászni az ágyból.
Muszáj volt olvasni. Verseket. Olyan rég volt már, amikor ARJ-vel jártam suliba, meg Radnóti összessel.
Szóval kellettek a lelkemnek a versek...
3 megjegyzés:
Kövezz meg, de én nem vagyok verses. Nagyon nem...
Nem kövezlek :-), még véletlenül se :-). Általában én sem azt olvasok, de néha kell :-)
Na én még ennyire sem... de tudod mit, most az eflölötti posztról, amire nem tudok mit írni, eszembe jutott egy, amit szeretek:
Gyere, súgja Schubertnek a Halál
Bár ébren minden percünk azt sugallja,
hogy messze még, hogy messze még,
szendergő szellemünk borzongva hallja,
mint dallamot, mint vers-zenét,
a tompán lüktető, földmélyi hangot,
hogy jaj nekünk, hogy jaj nekünk,
valaki húzza a lélekharangot,
hogy véget ért az életünk,
s nem ébreszt többé tömény fűszerével
sem föld, sem fű, sem víz szaga,
s nincs és nem is lesz már, csak örök éjjel,
csak éjszaka, csak éjszaka.
/Orbán Ottó/
Megjegyzés küldése