Ma volt a napja, hogy apukámmal megosztottam a munkahely-dilemmámat. Ez úgy esett, hogy családi ebéd előtt, elkezdtem neki a mondandómat, érvek ellenérvek a régi és az új mellett illetve ellen, értelmes felnőtt módjára próbáltam megosztani velem minden aggályomat, és szerettem volna, ha velem együtt gondolkodik, nem pedig megmondja a tutit.
Pedig ez lett.
Erre én kiborultam, bőgtem, majd közöltem vele, hogy neki az a baja igazából, hogy nem hordozhatja körbe az újságot lobogtatva, hogy héééé figyu emberek, ezt az én lányom írta. Na, erre megfagyott a levegő, közölte, ez övön aluli volt, és fejezzük be a beszélgetést, én meg mondtam, hogy örömmel, eddig se mentünk vele semmire.
Annyira kikívánkozott már ez belőlem. Nagyon, nagyon.
No, újabb kör vita, újabb bőgés, majd anyu is beszállt, és megmondta apunak, jó volna, ha nem ordítaná le a hajamat, hanem normális stílusban közölné a véleményét, stb. Itt indult el valami kommunikációszerű. Végre meghallgatott. Végre megértette, hogy nekem a szakmai profizmus a cél, hogy nem adok ki szart a kezemből, ha nem muszáj, mert képes vagyok kurva jó munkát is végezni. És hogy kreatívat szeretnék.
És akkor megértette végre. Megölelt, és azt mondta, nekem az a fontos, hogy szeresd, amit csinálsz, bármi is legyen az. Ez a vita meg olyan katarktikus volt, mint a görög drámák.
Igen, de azok végén mindig meghal valaki - tettem hozzá.
1 megjegyzés:
Huh, hát nem lehetett semmi, viszont legalább túl vagy rajta és ha valóban megértette, akkor pedig szerintem még meg is érte az egész.
Egyébként pedig éppen most olvasok egy pease-könyvet, amely azt írja, hogy a férfiak képtelenek arra, hogy meghallgassanak minket, nőket együttérzően, és ne pedig megoldjanak helyettünk azonnal dolgokat. Úgy tűnik, van ebben vmi igazság...
Megjegyzés küldése